Sziasztok. Úgy döntöttem, már ma megírom az év összegzését, mert ma délután utazom, és később max. egy rövidke bejegyzésre lenne időm.

Szóval, lássuk is a 2012-es év összegzését. Nem kerestem hozzá ilyen kitöltős tesztet, bár más helyen láttam, de igyekszem összeszedni az élményeimet, gondolataimat az évvel kapcsolatban. 

Nem mondanám hogy ez az év annyira jól sikerült. Nem ez lesz a kedvenc esztendőm, annyi bizonyos. 
Viszont nem mondom, hogy csak csupa rossz dolog történt velem. Mivel a első féléves bukásaim miatt alig vehettem fel a 2. félévben tágyat, így szabadon választhatókkal kellett kipótolnom az űrt. Ezáltal érdekes és értékes embereket ismertem meg, így egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak a tanulmányaim. 

A 3. félévem viszont borzalmasan sikerült, így valószínűsíthetően csúszni fogok egy évet az alapképzéssel. Mert ahhoz, hogy időben befejezzem, tényleg tönkre kéne vágni az idegeimet. Azt meg semmiképpen sem szeretném. 
A suliban tehát nem sok sikert tartogatott ez az év, remélem, a következő évben jobban alakulnak a dolgok ilyen téren. Tudom, nem csak remélni kell, hanem tenni is érte. De fogok is.

Szerelmi téren is tartogatott meglepetést ez az év. Már másfél éve szenvedek a "saját" Mr Bigemmel, valamint volt egy kéthónapos kapcsolatom, aminek pont Miatta vetettem véget. Nem éreztem tisztességes dolognak, hogy együtt legyek valakivel, akit lehet, nem tudok megszeretni, mert közben másba vagyok szerelmes. 
Aztán két hete mégis újra összejöttem vele. Talán ezúttal másképp alakulnak a dolgok. Vagy kétszer fogom elkövetni ugyanazt a hibát? Ha igen, akkor már igazán tanulnom kéne belőle...

Az év legrosszabb eseménye kétségkívül az volt, hogy kiújult a pánikbetegségem, valamint II-es típusú bipoláris zavart is diagnosztizáltak nálam. Hurrá!...
Szeptember óta az egészségem romokban, de nem leszek egyedül a gyógyuláshoz vezető úton, mert a barátaim mellettem állnak és bármiben segítenek nekem. Ezért nagyon hálás vagyok. Itt is megköszönöm nekik, hogy törődnek velem és nem hagynak magamra, csak mert gyakran kibírhatatlan vagyok a betegségem miatt. 

Viszont azt sem állítanám, hogy csak borzasztó dolgokból állt ez az év. Szereztem tapasztalatot, új barátokat, szép élményeket, néha még jó jegyeket is. :) Nem vagyok elégedett, a következő évben gyökeresen meg kell változtatni az életvitelemet, ha rendbe akarom tenni az életem. 
Nyilván nem egyik napról a másikra fogom ezt megtenni, de ide is készítek egy listát, hogy miket kell megtennem ahhoz, hogy jobb legyek az iskolában, kigyógyuljak a betegségből stb. 
Mert kicsit elveszettnek és szerencsétlennek érzem magam. Ugyanakkor be akarom bizonyítani, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit eddig mutattam magamból. És meg is fogom mutatni. 

2013 mottója tehát számomra ez lesz: KÉPES VAGYOK RÁ!

Nagyon konkrétumok nem jutnak eszembe, bár a mai vonatúton lesz időm elgondolkodni. A kézzel írott naplómba lehet bevezetek pár aprócska élményt, amik fontosak voltak ebben az évben. 

Már most kívánok mindenkinek Boldog Új Évet, jó bulizást, vagy csendes üldögélést a családdal, egyetek sok lencsét meg húzgáljatok malacfarkat! Remélem, mindenkinek jót fog tartogatni a 2013.as év, ha már túléltük a világvégét. 
Szóval még egyszer: B.U.É.K. mindenkinek!

Csak mifelénk van ilyen "dögmeleg" télhez képest? Persze meg van ennek is a haszna meg a szépsége, de én bevallom, hiányolom a farkasordító hideget!

Amikor lefagy a lábujjad és az orrodat le lehetne törni a helyéről. Amikor a sok hótól nem látsz semmit, mert mindet a szemedbe fújja a szél. Amikor térdig süllyedsz a hóban és mikor beérsz a szobába azt érzed, hogy ég a lábad. Amikor 200 pulcsi van rajtad, de még úgy is fázol.

Vagy a nyugodt telet, amikor az ablakból bámulod elmélázva a hóesést, forrócsokival a kezedben, jót röhögve a szerencsétleneken, akiknek a hóviharban kell közlekedniük. 

Hóembert akarok építeni, hócsatát akarok vívni, térdig akarok járni a hóban!

Emlékszem, mikor kicsi voltam, fejmagasságig emeltünk hóvárat és abban mászkáltunk. Szánkóztunk  és hógolyóztunk kifulladásig. Anyáék zavartak be minket, nehogy elfaggyanak a tagjaink. Akkor nem érdekelt minket, ha fáztunk. Vagy amikor azt játszottuk, ki bírja tovább benntartani a fejét a hóban. Az volt csak az igazi izgalom!

Most mi van? Már kicsiny hidegben is fogvacogtatva sétálunk az utcán, várunk a vonatra arra panaszkodva: Miért van ilyen hideg?

Miért lettem ennyire puhány? Mert nem csak mások, én is így vagyok vele. Bár nyilván sokkal kellemesebb a hóban tapicskolni negatív 20 fokban, mint a vasúton ácsingózni, de akkor is. (Mégha ebben az évben nem is volt ily hideg az idő).

Rendes hideget szeretnék! Igazi telet!

Borzasztó érzés, amikor képtelen vagy megfelelni másoknak. De az még borzasztóbb, ha magadnak sem. És mérlegelni kell, hogy kinek akarsz jobban megfelelni: magadnak vagy az összes többi embernek?
Persze nyilván lehetetlen mindenkinek megfelelni. Sokan mégis ezt az utat választjuk. Nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Valaki könnyebben alkalmazkodik, teljesíti kötelességeit, míg mások belebetegszenek a maximalistaságba, a megfelelési kényszerbe. Ahogyan én is. 

A kérdés az: Megéri-e tönkretenni magad, hogy mások jobban érezzék magukat?
A válasz: NEM!
És ezt nekem is egy vésővel a fejembe kéne karcolni, hogy végre tovább tudjak lépni, kibontakozni. Hogy végre nyugalomban élhessem az életem és ne mindig azt lessem, ki mit mond, ki mit akar, ki mit vár el tőlem. Hogy járhassam a saját utam és ne mások irányítsák az életemet. 

Úgy érzem, szétszakadok. Döntésképtelenné váltam. Ha valami probléma merül fel, minimum öt embert megkérdezek, hogyan cselekedjek. 
Régen ez nem volt így. És akkor sokkal jobban éreztem magam. Akkor mégis miért kínzom magam?

Azt akarom, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek. Másokon akarom bezsebelni azt a szeretetet, amit kiskoromban nem kaptam meg. De hogy akarom, hogy mások elfogadjanak, megértsenek, ha én sem fogadom el magam? 

- Szeresd önmagad! - Írta az egyik barátom erre nemrég. 
Igen, mintha az olyan egyszerű lenne. 
Annyira, de annyira visszafogom magam, hogy szinte szétfeszít a bennem lévő feszültség! Magam sem fogadom el, hogy megint beteg lettem, akkor hogyan várom el, hogy mások normálisan kezeljék a problémámat?
Mert én nem azt akarom, hogy mindenki kinyalja a seggem. Én csak önmagam akarok lenni. És úgy érzem, a normába ez nem fér bele, ami körülöttem létezik. Pedig nem tudok megváltozni. Ez vagyok én. Csak ezt az ént kevesen fogadják el. 

Unom már a sok műmosolyt, amikor a "Hogy vagy?" kérdésre automatikusan azt válaszolom: Köszönöm, jól. 
Unom már, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, mert a KELL LISTA túl hosszú. Nem férnek bele az én személyes igényeim. 

Az egyetem. Igen, az a csodás intézmény. Egyre inkább úgy érzem, hogy négy év lesz az az idő, mire elvégzem az alapképzést. 
Én nagyon szeretem az iskolát, a kémiát meg az angolt is, de az idegeim már most készülnek felmondani a szolgálatot. Csak azért akarok teljesen megbuggyanni, mert félek attól, hogy mások lefognak nézni? Hogy ilyeneket fognak suttogni: Nézd már, de béna, hiszen még nem is bírta időben befejezni a képzést, hogy akarja ő majd a gyerekeket tanítani? És hasonlók...

Tudjátok mit? NYALJA KI AZ ÖSSZES A HÁTSÓFELEM! 

Legyek önző és a magam érdekeit tartsam szem előtt. Magam miatt csináljak mindent és ne azért, mert mások azt várják el. Ha én az asztalt akarom ütni, akkor azt csinálom, ha elakarom üvölteni magam az utcán, akkor azt. Én nekem ne pofázzon bele senki, hogy mit csináljak. ÉLNI AKAROK! RENDESEN! Nem így, ahogy most!

45-ből már csak max. 31 kreditet teljesíthetek. Ezt viszont ma eldöntöttem, hogy tisztességesen megcsinálom. A vizsgám, ami 2-es lett, kijavítom. Megmutatom, hogy többre vagyok képes. Nem csak hátul akarok kullogni. Nem másokért, hanem magamért, tisztességgel megcsinálom a maradék tantárgyakat és következő félévtől széthúzom a tanulmányaim. Én nem kettesekkel akarok átcsusszanni. Én tudni akarom, amit oktatnak. Én okos akarok lenni. Önmagam akarok lenni. Akinek meg nem tetszik, az meg ne szóljon hozzám többet!

Tisztára úgy érzem magam, mint Carrie a Szex és New Yorkban. Két pasi között vergődöm. És rettegek a pillanattól, amikor a két szék közé fogok beesni és fájni fog a fenekem nagyon nagyon sokáig. 

Nem biztos, hogy a leghasznosabb dolog, ha az embernek a második legjobb barátja egy fiú, akibe mellesleg már egy éve szerelmes. De közben azért összejött az expasijával, mert dúltak benne a hormonok. 
Hát, velem ez a nagy helyzet. És nem tudom, mit is tehetnék. Ki Mr Big és ki Aidan? Hogy mit remélek legbelül? Hogy az ex-nemex pasim Aidan és Mr Big a "best friends forever" státuszban lévő haverom. Vagy Mr Big majd csak pár év múlva látogat meg?
Miért ragaszkodunk egy olyan emberhez foggal-körömmel, aki már számtalanszor megbántott minket? De mi mégis szeretjük tovább. 
Röviden a véleményem:

És a barátomat sem értem, hogy mit szerethet rajtam. Pedig teljesen átérezhetném, hogy miért nem utál, mikor úgy kicsesztem vele júniusban. Mert én sem utálom az én Mr Bigemet, pedig már sokszor megbántott. Én mindig haragszom Rá. De ez talán így van rendjén. 
Pár hete is kb. 220 volt a vérnyomásom, miközben beszélgettem Vele. És még azt se tudom eldönteni, hogy megbántam-e, hogy újra összejöttem expasimmal és nem vártam a téli szünetig, hogy Ő eljöjjön hozzám és talán legyen valami köztünk, ami végre több, mint barátság? Ezt sem tudom megmondani. 

Még nem látom, hogy helyesen döntöttem-e. De hiszem azt, hogy nincsenek véletlenek és ami velünk történik, annak úgy kell történnie. Ha Neki maradnia kell az életemben és össze kell jönnünk, akkor úgyis lesz rá mód/alkalom, ha meg csak barátoknak vagyunk rendelve egymás mellé, akkor jobb is, hogy nem vártam, hogy eljöjjön hozzám.

Pedig nekem az a rögeszmém, hogy Ő a Nagy Ő. 
Már egy éve. És hiába mondja mindenki, aki tud a dologról, hogy márpedig ez csak beteges ragaszkodás. Én nem hiszem. A gond csak az, hogy én sem tudom igazán, mit érzek. 

Most mondhatja akárki, hogy mekkora egy lotyó vagyok, hogy ismét becsapom azt a srácot, akinél rendesebbel még nem nagyon találkoztam. 
De lássuk csak, mi lenne, ha az én Mr Bigemmel jönnék össze:
- Ő Pesten tanul, én Szegeden. Mikor találkoznánk? Jó, mások is megoldják, de egyikünknek se megy olyan jól az egyetem, hogy sok időt tudnánk egymással tölteni. 
- Tudom, hogy milyen, és mindig azon kéne izgulnom, hogy hány csajjal csalt meg a héten. (Bár állítólag megkomolyodott).
- Lehet, hogy hamar egymás agyára mennénk, hamar szétmennénk és többé nem is beszélnénk egymással. Pedig nekem szükségem van Rá. Úgy, mint barát, mint ember, nem úgy, mint pasi. És, ha jobban belegondolunk, a barátság akár életünk végéig megmaradhat. A pasik meg jönnek-mennek. 

Csak annyira jót lehet Vele beszélgetni. Mintha megtaláltam volna a másik felemet. És ez most nem vicc. Érzem. hogy valami köt Hozzá. Még ha néha össze is kapunk valamin, úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. És ezt is szeretem Benne. A hiányosságait, a tökéletlenségét. Mert nekem Ő így tökéletes. 

De most egy olyan emberre van szükségem, aki minden egyes nap ott van velem, fogja a kezem, ha kell befogja a száját. Csak hallgatjuk egymás szuszogását és érezzük, hogy támogatjuk egymást. 
Én nem havonta egyszer akarom látni a pasim. Az jelenlegi állapotomban csak jobban kikészítene. 

Jó lesz ez. Nem tudom, most meddig fog tartani,de igyekszem kihozni magamból a maximumot, hátha megszeretem. Bár tudom, az ilyet nem lehet erőltetni. 

Szóval a kérdés továbbra is kérdés marad: Ki Mr Big és ki Aidan?