Borzasztó érzés, amikor képtelen vagy megfelelni másoknak. De az még borzasztóbb, ha magadnak sem. És mérlegelni kell, hogy kinek akarsz jobban megfelelni: magadnak vagy az összes többi embernek?
Persze nyilván lehetetlen mindenkinek megfelelni. Sokan mégis ezt az utat választjuk. Nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Valaki könnyebben alkalmazkodik, teljesíti kötelességeit, míg mások belebetegszenek a maximalistaságba, a megfelelési kényszerbe. Ahogyan én is. 

A kérdés az: Megéri-e tönkretenni magad, hogy mások jobban érezzék magukat?
A válasz: NEM!
És ezt nekem is egy vésővel a fejembe kéne karcolni, hogy végre tovább tudjak lépni, kibontakozni. Hogy végre nyugalomban élhessem az életem és ne mindig azt lessem, ki mit mond, ki mit akar, ki mit vár el tőlem. Hogy járhassam a saját utam és ne mások irányítsák az életemet. 

Úgy érzem, szétszakadok. Döntésképtelenné váltam. Ha valami probléma merül fel, minimum öt embert megkérdezek, hogyan cselekedjek. 
Régen ez nem volt így. És akkor sokkal jobban éreztem magam. Akkor mégis miért kínzom magam?

Azt akarom, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek. Másokon akarom bezsebelni azt a szeretetet, amit kiskoromban nem kaptam meg. De hogy akarom, hogy mások elfogadjanak, megértsenek, ha én sem fogadom el magam? 

- Szeresd önmagad! - Írta az egyik barátom erre nemrég. 
Igen, mintha az olyan egyszerű lenne. 
Annyira, de annyira visszafogom magam, hogy szinte szétfeszít a bennem lévő feszültség! Magam sem fogadom el, hogy megint beteg lettem, akkor hogyan várom el, hogy mások normálisan kezeljék a problémámat?
Mert én nem azt akarom, hogy mindenki kinyalja a seggem. Én csak önmagam akarok lenni. És úgy érzem, a normába ez nem fér bele, ami körülöttem létezik. Pedig nem tudok megváltozni. Ez vagyok én. Csak ezt az ént kevesen fogadják el. 

Unom már a sok műmosolyt, amikor a "Hogy vagy?" kérdésre automatikusan azt válaszolom: Köszönöm, jól. 
Unom már, hogy nem csinálhatom azt, amit akarok, mert a KELL LISTA túl hosszú. Nem férnek bele az én személyes igényeim. 

Az egyetem. Igen, az a csodás intézmény. Egyre inkább úgy érzem, hogy négy év lesz az az idő, mire elvégzem az alapképzést. 
Én nagyon szeretem az iskolát, a kémiát meg az angolt is, de az idegeim már most készülnek felmondani a szolgálatot. Csak azért akarok teljesen megbuggyanni, mert félek attól, hogy mások lefognak nézni? Hogy ilyeneket fognak suttogni: Nézd már, de béna, hiszen még nem is bírta időben befejezni a képzést, hogy akarja ő majd a gyerekeket tanítani? És hasonlók...

Tudjátok mit? NYALJA KI AZ ÖSSZES A HÁTSÓFELEM! 

Legyek önző és a magam érdekeit tartsam szem előtt. Magam miatt csináljak mindent és ne azért, mert mások azt várják el. Ha én az asztalt akarom ütni, akkor azt csinálom, ha elakarom üvölteni magam az utcán, akkor azt. Én nekem ne pofázzon bele senki, hogy mit csináljak. ÉLNI AKAROK! RENDESEN! Nem így, ahogy most!

45-ből már csak max. 31 kreditet teljesíthetek. Ezt viszont ma eldöntöttem, hogy tisztességesen megcsinálom. A vizsgám, ami 2-es lett, kijavítom. Megmutatom, hogy többre vagyok képes. Nem csak hátul akarok kullogni. Nem másokért, hanem magamért, tisztességgel megcsinálom a maradék tantárgyakat és következő félévtől széthúzom a tanulmányaim. Én nem kettesekkel akarok átcsusszanni. Én tudni akarom, amit oktatnak. Én okos akarok lenni. Önmagam akarok lenni. Akinek meg nem tetszik, az meg ne szóljon hozzám többet!